Megjelent a 2000-ben kiadott első fantasy regényem majd’ 40 oldallal bővített, átdolgozott 2. kiadása!
Egy rövid részlet a regényből:
“– Élőholtak társaságára vágysz? Hát tőlem megkaphatod! Itt az ideje, hogy próbára tegyük a tudásodat – suttogta kísérteties hangon.
Az Élőholtak Urának árnyéka elkezdett növekedni a falon, hatalmas karmok, agyarak és szarvak jelentek meg rajta, majd leszakadt Symachustól és megindult a falon a fiú felé.
– Nincs nálam szent szimbólum! – mondta Raul dühösen.
Symachus elővette a nyakában lógó saját koponyaszimbólumát, és egy darabig játékosan dörzsölgette, forgatgatta, végül vigyorogva visszacsúsztatta a ruhája alá.
– Hagyjuk a szent szimbólumot. Kíváncsi vagyok, mennyit fejlődtél. Lássuk, méltó vagy-e rá, hogy tovább tanítsalak!
Raul döbbenten nézett a mentorára, de csak egy pillanatig. Az Árny a falon vészesen közeledett feléje. Ha eléri, akkor meghal, már ha az Élőholtak Ura nem állítja meg előtte. Erre azonban nem alapozhatott. Egy szívdobbanásnyi ideig olyan kétségbeesetten érezte magát, akár egy útszéli tolvaj a bakó bárdjával a feje fölött. Kirekesztett minden zavaró gondolatot, a Symachus nyakában lévő szent szimbólumra fókuszált, és hagyta, hogy a Halál átjárja minden egyes porcikáját. Elmerült az Elmúlás tengerében, s észre sem vette, hogy tudat alatt az ősi nyelven Istenét dicsőítő imákat kántál. Olyan gyorsan nyúlt ki az isteni hatalomért, hogy a mágia zavaros forgatagában elsőre nem is találta meg a nekromancia örvényét. Amikor meg végre felfedezte, nem vette észre az Árnynál sokkalta borzalmasabb ellenfelet: egy Elkárhozott Lelket. Minden összemosódott előtte. Talán, ha a szent szimbólum közelebb lett volna hozzá, időben felfigyel a rettenetes veszélyre. Az Árny időközben odaért hozzá. Az Adomány, amivel megfékezhette az élőholtat, karnyújtásnyira volt tőle. Az Elkárhozott Lélek azonban a varázserőtől örvénylő másik világban már föléje magasodva készült lecsapni rá.
Symachus is megérezhette a jelenlétét, mert arcán hosszan megnyúltak a félelem ráncai. Egy dolog volt kockára tenni a fiú életét, és megint más véglegesen megsemmisíteni a lelkét.
Minden szinte ugyanabban a pillanatban történt. Pont akkor, amikor Raul magába szívta az Adományt, az istentelen Elkárhozott Lélek belemart, végtelen ürességet sugározva magából. Raul hagyta, hogy az Elkárhozott Lélekkel fertőzött isteni erő keresztüláramoljon a testén, és kitörve belőle, cafatokra tépje az Árnyat. Ekkor Raul elengedte az örvényt, és hátrahagyta az Elmúlás tengerét. Azaz csak hagyta volna, mert az Elkárhozott Lélek nem eresztette.
Symachus dermedten figyelte a ministránst. Külső szemlélőként csak annyit látott, hogy a fiú úgy vonaglik, mint egy epilepsziás. Az Élőholtak Ura a szimbólumáért kapott, és a tudatával fejest ugrott az Elmúlás tengerébe. A beavatatlanok számára láthatatlan világban szinte azonnal rálelt az Elkárhozott
Lélekre, és lesöpörve Raulról, messzire száműzte.
A fiú abbahagyta a rángatózást, és kinyitotta a szemét.
– Magadnál vagy?! Mit tettél?! – ordított rá Symachus. – Ha Elkárhozott Lelket látsz, azonnal hagyd abba a varázslást, ne merülj alább az isteni Adományban! Inkább halj meg keserves kínok közepette, mintsem hogy elveszítsd halhatatlan lelkedet! Ráadásul nem is voltál életveszélyben. Csak egy kicsit megcsipdesett volna az Árny, aztán már vissza is parancsolom. Nagy szerencséd, hogy nem falt fel az elkárhozott dög.
Raul sötét szemeket meresztve az Élőholtak Urára, szótlanul állt.
– Szólalj már meg, kölyök! – esett kétségbe Symanchus. – Ugye, még épp időben visszahoztalak, mielőtt megfertőzhette volna a lelkedet?!”
